Mondhatni már a csapból is a globális éghajlatváltozás és a vele eljövendő vízhiány folyik.

Azonban Magyarországnak kivételes adottságai okán nem ez az igazi kihívás, ami a vizekkel kapcsolatban megfogalmazható.

Nagyon sok vizünk van, még sokáig nem fogjuk igazán keményen érzékelni azokat a problémákat, amelyeket máshol már bőrükön éreznek és a vészharangot kongatják miatta.


Az igazi kihívás nem az, hogy a jelenlegi vízhasználatainkat hogyan tudjuk hatékonyabban, takarékoskodva, kevesebb vizet használva kielégíteni a jövőben is, hanem az, hogy hogyan tudjuk növelni a víz által teremthető értéket és az értékteremtésbe fogott víz mennyiségét? Ez a nagy kérdés, amire ha sikeres válaszokat találunk, akkor ki tudunk törni a jelenlegi, lefelé tartó spirálból. Ma ugyanis egyre kevesebb vizet használunk és ezzel párhuzamosan egyre kevesebb vizet juttatunk a természetnek is. A vizet biztosító és kormányzó rendszereink fenntartási költsége így egyre kisebb hasznosított vízmennyiségre rakódik, ami további használat csökkenést generál. Egyre inkább úgy viselkedünk, mint ahol tényleg nincs víz és ha ezen nem változtatunk, akkor ez a helyzet elő is fog állni.

A jelenlegi helyzet meghaladásához két ponton kell jelentős szemléleti váltást elérnünk magunkban. Mindkettőnek a csírái már jelen vannak, de a kép nem véletlenül még nem állt össze.

Az első pont: nem a víz, hanem az alkalmazhatósága az érték. E tekintetben Magyarországon sem a víznek, sem a víztől megvédett termelés lehetőségének a jelen jogi szabályozás keretein belül nincs értéke. Ez a víz esetében mindaddig racionális, amíg bőségesen rendelkezésre áll. A rendelkezésre állás azonban egy térben és időben meghatározott lehetőség. És annak ellenére, hogy nagyon nagy mennyiségű víz áramlik át a minket körülvevő tájon, az már régen nem igaz, hogy térben és időben egyszerre, az elvárásokat kielégítő bőséges mennyiség állna rendelkezésre. Sőt az ilyen módon rendelkezésre álló vízmennyiség csökken. Jelenleg azt tesszük, hogy megpróbáljuk a megélhetésünket e csökkenő mértékben, de ingyen rendelkezésre álló mennyiségből biztosítani. Ennek a helyzetnek törvényszerű következménye a rendszerek és a használatok leépülése (igazi konfliktusokról a kedvező adottságok miatt szerencsére még nem kell beszélnünk). A megfelelő helyen és időben rendelkezésre álló víznek értéke van, ezt egyértelművé, átláthatóvá kell tenni. Csak ebben a helyzetben lehet gazdálkodni vele, ami a növekvő értékteremtés kiindulópontja.

Ez az érvelés (a csökkenő rendelkezésre álló mennyiségről) eddig a pontig nem sokban különbözik attól, amit a világ vízhiányos helyein meg lehetne fogalmazni. A nagy különbség az, hogy máshol nem a térben és időben egyszerre megfelelő helyen lévő és hasznosítható víz mennyisége csökken, hanem az egyáltalán hasznosítható víz mennyisége az, ami csökken (vagy a használt mennyiség éri el a természetes határokat). És ez óriási különbség. Amíg ez a különbség nem tudatosul a helyzetértékeléseink rendre félrecsúsznak.

Itt érkeztünk el a szemléletváltás második pontjához. Adottság, hogy az értékteremtésbe vonható stratégiai jelentőségű többlet vízmennyiség az árvízi időszakokban jelenik meg. Ez nem egy kellemes helyzet, de az van, ezt kell tudnunk megoldani. A jelenlegi helyzetnél csak az lenne rosszabb, ha ez a vízmennyiség nem jelenne meg tavasszal a határainkon. A stratégiai kérdés tehát az, hogy hogyan lehet ezt a rendelkezésre álló vízmennyiséget víz-erőforrássá formálni?

A víz-erőforrás egyszerre jelenti a vízmennyiséget és azt az infrastrukturális keretet, amely a vizet, mint anyagot a használat számára rendelkezésre alakítja. Az utóbbi időszak legfontosabb tanulsága, hogy a víz hosszú távú rendelkezésre állásának biztosításához a technológiai infrastruktúra mellett az ökológiai folyamatok bevonása is szükséges (ez az, amit nevezhetünk majd idővel akár ökológiai infrastruktúrának is). A kettőnek, mint együttes technológiának a kifejlesztése az, ami a földrajzi és természeti adottságaink alapján a számunkra, a saját érdekünkben megadatott kihívás. (Szemben a mások által, a saját helyzetükre kitalált megoldások átvételével pl szélerőművek.) Ehhez azonban mind a víznek, mind az öko-technológiának helyre van szüksége. A víztöbbletnek a hasznosítását (rendelkezésre állásának biztosítását) csak a jelenleg ármentesített területek egy részének ideiglenes igénybevétele árán lehet megvalósítani.

Sajnálatos módon a másik alapvető természeti erőforrásunknak: a vízháztartási szempontból kiszámítható termelési feltételekkel rendelkező földterületnek az esetében is hasonló a helyzet, mint a megfelelő helyen rendelkezésre álló víz mennyiség esetében. Ezt a hasznosítási lehetőséget is ingyen adottnak (a természet vagy az állam által biztosítottnak vesszük). Noha ezt a helyzetet a vízgazdálkodási és vízkár-elhárítási tevékenységet végzők folyamatos tevékenysége szolgáltatja. Azzal, hogy az állam látszólag magára vállalja a környezet változékonyságához való alkalmazkodás költségét, nem az a fő baj, hogy egyre többe kerül, hanem az, hogy e két, egymásba kapaszkodó ingyenesség vélelme megakadályozza, hogy a víz és területhasználók egy pozitív kényszer hatására, de rá legyenek kényszerülve az innovációra, ami az alapja az értéktöbblet előállításának, a jólét növelésének.

Sajnálatos módon, amíg nem lesz gazdasági értéke a hasznosítás számára biztonságosan rendelkezésre álló víznek és a vízháztartási szempontból kiszámítható feltételekkel rendelkező termelés lehetőségének, addig a területek alkalmasságának különbségén alapuló gazdasági döntéseket sem lehet hozni és az öko-technológiai innováció, az értéktöbblet növelés sem fog megvalósulni. És elmarad vele a jólét növekedése is.